Chapter Twenty-One

*Zelo POV*

Éppen a bandával gyakoroltunk, mikor engem megzavartak a gondolataim. Hirtelen Bom jelent meg a fejemben, ahogyan nevet, ahogyan mást ölel, ahogyan más szeret. Ez a lány az első, aki iránt ilyet érzek, de fogalmam sincs, hogy miért... de éget valami belülről akárhányszor máshoz beszél, mással nevet... Ez lenne az igazi féltékenység? Azt hiszem, fel kell keresnem JiYeont, hogy több dolgot tudhassak meg Bomrol.

Hirtelen annyit éreztem, hogy nagy gondolkodásom közben a padlón kötöttem ki.

- Hé! Zelo... - rázogatott ki az elbambulásomból Yongguk.

- Jól vagy? Nem szoktál így elszállni közülünk... - mondta Himchan. Oh, ennél jobban nem is fejezhette volna ki magát.

- Semmi baj! - pattantam fel, majd az aggódó szempárok hirtelen megnyugodtak. Annyira nem szeretem mikor a Hyungjaimnak aggódniuk kell értem. Nem szokott velem ilyen történni, de Bom lehet, hogy titokban küldi a rossz szerencsét. Nem.. Már nem gondolkodom így erről a lányról. Sokkal közelebb kellene kerülnöm hozzá. Ekkor az ez előtti gondolat menetemet nem is találtam olyan butaságnak. Muszáj elmennem Jiyeon elé, és találkozni vele. Mondjuk, még a próbából van egy kicsi, de csak körülbelül tíz perc.

Miután végeztünk gyorsan mentem az öltőzőbe és felvettem a ruhámat, majd gyorsan elindultam. A gördeszkámmal suhantam a szökőkút felé, ahol először találkoztam Bommal.

Leültem egy padra ott a közelben és felvettem egy napszemüveget reménykedve, hogy senki sem vesz észre. Sőt inkább azért, hogy Jiyeon jöjjön... Nagyon fokuszáltam magam elé, és majdnem olyan nyakam lett, mint egy dinoszaurusznak. Hirtelen megpillantottam, hogy Jiyeon és Bom megjelenik.

Felpattantam az ülőhelyemről, majd mire eljutott az eszemig, hogy az a bizonyos személy is ott van, hirtelen megtorpantam. Párperc múlva annyit láttam, hogy megölelték egymást és mindketten elindulnak az ellentétes irányban. Megkönnyebbültem.

Gyorsan magam alá raktam a gördeszkámat, majd elkezdtem Jiyeon után gurulni. Amikor odaértem mellé, megfogtam a vállát, majd úgy szálltam le. Jiyeon erre nem reagált a legjobban ugyan is hátra ugrott ijedtében. Végül is egyébként megértem, én is megtettem volna, ha hirtelen ilyet csinálnak.

- Sajnálom - hajtottam le a fejemet, majd a kezembe kaptam a 'járművemet'.

- Oh... semmi baj Zelo - mondta, miközben rám nézett. Ahogy láttam egy kicsit megnyugvással töltötte el, hogy én vagyok az, és nem más.

- Szeretnék tőled kérni egy szívességet, ha lehet.

- Mi lenne az?

- Mesélnél nekem Bomrol?

- Mit szeretnél róla tudni?

- Hát mindent - mondtam izgatottan.

- Oh, először is menjünk el innen. Hova menjünk? - vakargatta a fejét.

- Hozzátok. Az van a legközelebb. Sőt az a leglogikusabb! - mondtam, majd erre ő csak felhúzta a szemöldökét.

Már éppen közel jártunk az épülethez, amikor én egy meggondolatlan lépést tettem. Levettem magamról a szokásos maszkomat, és a napszemüvegemet és rögtön kiszúrtak az emberek. Elkezdtek felénk szépen lassan, majd egyre gyorsabban jönni. Persze csak tinédzser lányokról van szó.

- Öhm... - kocogtattam meg a vállát - van egy kis gond - vigyorogtam, mire ő hátranézett.

- Uram atyám... - sóhajtott egyet, majd megfogta a kezemet, majd elkezdtünk mi is rohanni. Időközben majdnem elhagytam az én csodálatos közlekedési eszközömet, csak visszafutottam érte, úgy, hogy Jiyeon majdnem felesett de, bocsánatot kértem tőle. Már egyre közelebb voltak a rajongóink, amikor mi már a lift gombját nyomkodtuk őrülten. Az érzés, amikor az a csodás fémdoboz akkor nyílik ki, amikor nem messze vannak tőled az emberek, és a még jobb érzés az az, hogy akkor záródik be, amikor az egyik éppen utánad kap... felbecsületlen!

- Huh! Megúsztuk - mondtam miközben sóhajtottam egyet.

- Hát gondolom, nem tudják kideríteni, hogy melyik emeleten lakok ugye? - kérdezte miközben az állát fogdosta a kezével. Miért csinál ez a lány ilyen fura dolgokat? Én ezt teljességgel nem értem! Róla már-már több dolgot tudok, mint az általam szeretett lányról. - Csak reménykedni tudok, hogy nem fényképeztek le, mert az gáz lenne. Még beállítanának úgy, hogy én elszédítem a tagokat.

- Hát miért fogtad meg a kezem? Egyébként pedig mindig fényképeznek, szóval valószínű, hogy most is megtették.

- Hirtelen reakció volt, plusz, ha nem fogom meg akkor lehet, hogy most a rajongók puszilgatnának és ölelgetnének össze-vissza.

- Egyébként fenn áll a veszélye annak, hogy Daehyun ezt félreérti, ugye tudod? - kérdeztem. - Ott hagyhattál volna, vagy nem kellett volna megragadnod.

- Tudom... - mondta lehajtott fejjel - De ezt majd később úgyis megoldjuk, hiszen szeretjük egymást.

Ezután gyorsan bementünk a lakásba, ahol az a Dongwoo bácsika otthon volt. És amikor meglátott minket eléggé meglepődött feje volt. Lehet, hogy azt hiszi, hogy van közöttünk valami?

- Ti... te.... - mutatott Jiyeonra - megcsalod Daehyunt? - vigyorgott gonoszan.

- Te... én... - mutatott Dongwoora - nem csalom meg Daehyunt - mondta mérgesen, majd belökött a szobájába, és jött utánam. - Egyébként miért szeretnél róla többet tudni?

- Azt hiszem... ő az első lány, akibe beleszerettem... Igen, ez az igazság. Kérlek, ne mond el senkinek!

- Hm... - sóhajtott egyet - Akkor mit is szeretnél tudni?

- Mondtam már, hogy mindent!

- Na szóval mindent? Azért mindenegyes apró részletet nem mondhatok el, de azért hallgass figyelmesen, oké?

- Oké.

- Szereti ölelgetni az embereket, de nagyon. Főleg engem, mert állítása szerint jó puha vagyok. - Na... Álljon csak meg a menet? Puha? Inkább csontosnak látszik, minthogy puhának. - Általában azt az embert, aki kaját ad neki, rögtön megkedveli. Ebből adódóan rájöhetsz, hogy imád enni. Nem szereti a kemény fizikai munkát. Sőt figyelmeztetlek, hogy nem is végezhet. Ha valami baja lesz miattad, kinyírlak vetted? - nézett rám ilyen tipikus összeszűkült szemekkel. Bevallom, Jiyeon néha... kicsit ijesztő.

- Oké - mondtam.

- Egyébként néha kicsit ügyetlen, és sokszor vannak szőke pillanatai. De ettől függetlenül ő egy nagyon aranyos lány - mosolygott. Ekkor már nem volt félelmetes többé.

- Köszönöm, hogy megosztottad ezeket velem. De máskor is kérhetem a segítségedet ugye?

- Csak akkor, ha visszafizeted valamivel. Amúgy természetesen segítek!

- Nos, most megyek... Valamivel még visszafizetem ezt.

- Mit fogsz tenni akkor, ha kint vannak a rajongóitok? - nevetett.

- Megoldom, nyugodj meg - mondtam, majd kikísért, és aztán én épp bőrrel megúsztam, és hazaértem a fiukhoz.

*Bom POV*

Suli után úgy döntöttünk Jiyeonnal, hogy elmegyünk a szökőkútnál lévő starbucksba. Bementünk majd ettünk pár sütit. Igazából Jiyeon csak egyet evett, de én helyette is ettem eleget. Még beszélgettünk egy kicsit majd kifizettük a fogyasztásunk és már mentük is. Elsétáltunk a szökőkútig, hogy majd ott elválnak útjaink. Mikor odaértünk megláttam a szökőkút szélén ülve egy gördeszkás fiút eltakart fejjel. Mármint rajta volt egy szemüveg meg egy maszk. Hirtelen átsuhant az agyamon, hogy lehet Zelo az, de aztán elvetettem az ötletet. Ha ő lett volna, biztosan köszön nekem… legalábbis remélem. Úr isten! Lehet, már annyira utál, hogy figyelembe sem vesz? Nem ez nem lehet. Azt nem élném túl. Azt hiszem… Jiyeonnal egy hosszas ölelés kíséretében elköszöntünk majd elindultam visszafelé. Igen szoktam ilyen rendes lenni, hogy oda-vissza szaladgálok miatta. Újra eljöttem a gördeszkás fiú előtt viszont most jól megvizsgáltam. Nem, nem lehet, hogy Zelo az. Ő biztosan idejött volna hozzám. Igen. Így van.

- Apu! – kiabáltam mikor beértem a lakásba. – Itt vagy?

Nem jött válasz. Hát jó, akkor biztosan nincs itthon. Habár dolgozik szóval ez várható volt…

Bementem a szobámba majd az ágyamra vetettem magam. Kezembe vettem a panda macimat. Igen a Zelos pandamacimat és elkezdtem ölelgetni. Nem olyan, mint az igazi Junhong, de megteszi. Az túl feltűnő lenne ha Zelonak nevezném el vagy Junhongnak? Biztosan… Inkább hagyom, és tényleg megkérdezem magát Zelot, hogy mi legyen a neve.

Miután elégnek láttam a pandám ölelgetését kimentem a konyhába, hogy valami élelem iránt kutassak. A hűtőn találtam egy cetlit miszerint „Van bennem kimchi egyél meg” oké apa… Kinyitottam majd megtaláltam az említett kaját. Bekapcsoltam egy kis zenét majd szedtem magamnak.

Leültem az asztalhoz és elkezdtem enni. Evés közben ért a felismerés, hogy két óra múlva az orvosnál kell lennem. Gyorsan bedobtam a tányérom a mosogatóba és már mentem is a szobámba.

Úgy gondoltam jobb lesz, ha lezuhanyozok, mielőtt elmegyek. Jól megmostam magam mindenhol, kimentem a szekrényhez, amiből kivettem egy felsőt és egy szoknyát. Magamra kaptam és tárcsáztam az én legjobb barátnőmet. Semmi kedvem nem volt egyedül menni és mivel apa későn fog hazaérni vele se tudok. A fiúknak pedig fogalmuk sincs-e kis problémámról. Pár csöngés után Jiyeon fel is vette a telefont.

- Cső Jiyeon – szóltam bele először.

- Szia – köszönt vissza. – Mit szeretnél?

- Tudod ma kéne elmennem az orvoshoz, de semmi kedvem egyedül. Nem jönnél el velem? – kérdeztem a legédesebb hangomon.

- Végül is, elmehetek.

- Okés, akkor egy óra múlva a szökőkútnál – mosolyogtam.

- Rendben. Most leteszem – mondta majd letette a telefont. Mivel nem tudtam mit csinálni kimentem a kertbe majd lefeküdtem ugyan oda ahol Gukkieval feküdtünk. Emlékszem azért lakóparkba költöztünk anno és nem panelházba, mert anya imádta a virágokat és a keretet. Ezért is lakunk az alsó emeleten. Igaz a felsőbb emeleten lakóknak is ott a nagy közös kert, de az nem ugyan az, ez teljes mértékben a miénk.

Mióta anya elment apával közösen gondozzuk a kis élőlényeket, amiket anya ránk hagyott. Hiszem, hogy ő a virágokon keresztül velünk van és vigyáz ránk. Nagyon szerettem anyát és az egyik legfájdalmasabb dolog volt mikor elvesztettem. Nem láttam további értelmét az életemnek. Nem akartam öngyilkos lenni, ne tessék félreérteni. Inkább nem tudtam mihez kezdjek, elveszetnek látszott minden. De jött Jiyeon és kirántott. Persze apa is hozzájárult. Apával nagyon jó a kapcsolatunk, de vele mindig is ilyen jó volt.

Kiskorom óta apa típus vagyok. Sokat jelentett, hogy ő mellettem maradt. Sok apuka már rég otthagyta volna a lányát vagy teljesen kifordult volna magából, de ő meg tanult főzni és miattam még elment óvó bácsinak is, hogy jobban értsen a gyerekekhez. Azóta már jobb lenne, ha valami tinédzserekkel foglalkozó munkája lenne. Akkor talán bírná kontrollálni a fiúk iránti furcsa viszonyulását. Anya biztos visszafogná, hogy ne legyen ennyire furcsa és kérdezgetős meg mesélgető, ha itt van valami fiú. Remélem erről le fog szokni.

Juj vajon mi lesz, ha megtudja, hogy tetszik nekem Zelo? Na és tessék, megint itt vagyunk Zelonál… Azzal a fiúval is mit kéne kezdenem? Végül is nem hívhatom el én elsőnek randira… Vagy meg kéne fogadnom a Female President üzenetét? Nem. Nem fogom. Hívjon el ő először ha akar. De félő, hogy esze ágában sincs rám úgy gondolni, mint egy lányra, aki tetszhet neki…

Épp leülni készültem a szökőkút szélére, amikor is megláttam az én édes barátnőmet. Kitártam karom ezzel jelezve, hogy ölelésre invitálom. Jiyeon közönség előtt sose annyira ölelgetős és kézfogós, mint amúgy most se csinálta az ölelésre invitáló mozdulatot csak átölelt. Engem egyébként az se zavar, hogyha tízezren néznek, minket én ugyanúgy fognám a kezét meg minden ilyesféle ostobaság.

Az utat az orvoshoz végig beszéltük. Mikor beértünk leültünk az egyik padra.

- Nem szeretem ezeket a lócákat – jelentettem ki. – Olyan lehangolóak.

- Szerintem cukik. Szép a színük.

- Hát nem is tudom… Én nem szimpatizálok velük. Meg nem is valami kényelmesek – kezdtem el mocorogni.

- Ne ítélj a kényelem alapján – mondta mire felvontam a szemöldököm.

- Oké… Ha te mondod – vontam vállat. – Szerinted lesz valami baj? Nem tudom, hogy elmondjam-e, hogy majdnem összeestem a suliban. Eddig ez nem volt egy kis futástól. Annyira félek – bújtam hozzá közelebb.

- Mondd el neki. Ő legalább rendesen tud rajtad segíteni. Ne félj minden rendben lesz – mosolygott majd bíztatóan átölelt.

- Remélem, igazad van. Nem szeretek ide járni. Főleg nem egyedül – Jiyeon épp válaszra nyitotta a száját, amikor kijöttek és behívtak a rendelőbe. Bementem majd elvégeztük a szokásos vizsgálatot.

A doktor elég sokáig nézegette ott a papírokat. Meg egyszer elment egy huzamosabb időre is én meg bent maradtam a rendelőben az asszisztenssel. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ránk telepedett a kínos csend. Legszívesebben elővettem volna a telefonom és elkezdtem volna rajta játszani vagy ilyesmi, de nem akartam bunkó lenni. Addig okés, hogy az orvossal elvagyok, de attól ezzel a nővel nem kell. Mikor végre valahára visszatért az orvos, nem tudtam leolvasni semmit.

- M-mi történt? – dadogtam.

- Bom történt veled valami ezekben a napokban vagy hetekben? – ült le elém az orvos.

- Tegnap… suliban voltam és rohannom kellett az osztályba. Mire odaértem már alig kaptam levegőt és nagyon rosszul voltam. Az egyik osztálytársam adta ide a gyógyszereim és kettő darabot vettem be belőle. Tényleg rettentően éreztem magamat.

- Értem. Sajnos rossz hírrel kell, hogy szolgáljak. Az eredményeid nem valami fényesek. Azt nem tudjuk, hogy miért, de sajnos az állapotod rohamosan romlott. – Mi?! Ez nem lehet. Nem történhet meg. Nem! Úr isten! Most mihez kezdjek? Hogy mondjam ezt el apának?! - Előfordulhat, hogy kis izgalom miatt rosszul leszel vagy ehhez hasonló dolgok. Felírtam neked egy új gyógyszert. Miután innen elmész, váltsd ki. Ne aggódj minden rendben lesz – mosolygott majd nyugtatóan a vállamra rakta a kezét. Ezzel egyébként egyáltalán nem nyugtatott meg sőt… Azt hittem ott nyomban elsírom magam. Mi lesz így velem? Mégis beigazolódik, hogy fiatalon és szépen halok meg? Nem akkor inkább legyek ráncos és csúnya. Remegve elvettem a felém nyújtott receptet majd sokkolva felálltam és elkezdtem kimenni. – Két hét múlva vissza kell majd jönnöd. A recepthez csatoltam az időpontot. Bom. Ne csüggedj.

- Megpróbálom. Köszönöm – motyogtam majd óvatosan lenyomtam a kilincset és kiléptem az ajtón. Miután bezártam nem tudtam mozdulni. Háttal nekidőltem majd elindultak az első könnyeim és így tovább. Jiyeon iderohant majd felemelt és leültetett a  padra.

- Úr isten! Bom mi a baj? Bom figyelj rám – mondta majd elkezdte törölgetni a könnyeim. Szorosan magához húzott és a hátamat simogatta. – Bom mi a baj? Mond el! Akármi is az ketten megoldjuk – fogta két tenyere közé az arcom miközben mondta majd újra átölelt.

- Ezt nem tudjuk megoldani. Ez… ez el van rontva… Nem tudok mit tenni.

- Bom. Mondjad mi történt érted? Csak… csak mond el – hallottam a hangján, hogy ő is hamarosan sírni fog. Az volt az, amit végkép nem akartam.

- Rossz… az állapotom. Rosszabb lett. Érted? Betegebb vagyok, mint valaha. Nem akarom így végezni. Nem akarok fiatalon és gyönyörűen eltávozni. Öregen és ráncosan akarok meghalni, sok-sok unokát magam után hagyva és egy szerető férj mellet, aki ebben az esetben Zelo kell, hogy legyen – hadartam kétségbeesetten.

Jiyeon nem tudott mit reagálni csak nézett ki a fejéből. Nagyon lesokkolta szegényt ez az egész dolog. Csak nézett és meg se mukkant. Egy idő után elkezdtek folyni a könnyei mire nekem is.

Szorosan magamhoz húztam és úgy öleltem mintha többé nem tehetném. Ő is viszonozta ölelésem. Ott sírtunk egymás vállán egy kórház kellős közepén. De most mit tehettünk volna? Ennél rosszabb hírt nem is mondhatott volna az orvosom. Teljesen szétestem. Nem tudtam, hogy most mit is kéne tennem. Innen merre tovább. Teljesen kibuktam és elvesztettem a fejem. Az életem hirtelen teljesen rosszra fordult és csak nem is tudtam ellene tenni…

Adrienn & Minirigó xX