*Yongguk POV*
Miután egy kicsit zötyögősen megérkeztünk vonatállomásra körülbelül 1 óránkba telt mire az végleges úti célunkat elértük. Mikor odaértünk Bom nagymamája szépen megmutatta nekünk, hogy hol is fogunk tartózkodni az alatt az idő alatt, amit itt töltünk. Mivel hárman lehetünk egy szobában ezért egy kicsit necces volt az, hogy hogyan is oldjuk meg. Ne is kelljen mondanom, hogy Dongwoo úgy döntött, hogy a JiHyun páros mellé akar becsapódni, és ezért Daehyun kicsit ki van akadva.
- De most akkor én kivel legyek? - kérdeztem az előttem álló öt embertől. - ZeBommal vagy Himchannal, Youngjaeval, vagy esetleg Jongup? Aish! Ez így nem jó! Reménytelen - ültem le a kanapéra. - Az nem lehet, hogy egyedül alszok ezen a csodálatos kis bútoron? - simítottam rajta végig.
- Természetesen nem szundikálhatsz a házam közepén! - jött oda hozzám a nagyi. - Döntsd el, hogy kivel leszel. Légy férfi!
- Hyung... Nem akarok senkivel sem osztozni egy szobán, ha Bomról van szó. De most egy olyan döntést hoztam, amit lehet, hogy meg fogok bánni - tette a vállamra a kezét Zelo. - Lennél velünk egy szobában?
- Mi? Ezt most teljesen úgy mondtad, mintha egy nagyon nem kívánatos ember lennék ebben az univerzumban - mondtam kicsit elkeseredve. - De természetesen megyek - mosolyogtam.
- Bom drágám, most itt hagyom nektek a házamat, de ha nem lesz az én drága kicsi otthonom olyan állapotban, amilyenben itt hagyom akkor nagyon mérges leszek! - mondta, majd kisétált az ajtón.
Ezután csak furán néztünk egymásra, és szinte szinkronban nevettünk, majd szépen elindultunk mindannyian a szobáink felé. Igazából csak kettő volt de nem számít... Lepakoltunk mindhárman én pedig eldöntöttem, hogy befoglalom a szélső ágyat, hogy a két jómadár közel lehessen egymáshoz. Le sem tagadhatnám igazából, hogy először középre akartam, de rájöttem, hogy ennyire még én sem vagyok gonosz!
- Hyung - jött oda hozzám Zelo.
- Igen Zelo? - fordultam oda hozzá.
- Ugye nem akarsz szétválasztani engem meg Bomot?
- TE vagy az, aki szétválaszt MINKET! Miattad nem tudok már lassan egy éve rendes napokat eltölteni Bommal, mert te valahogy mindig közbeavatkozol! Szóval igen is szét foglak titeket szedni ezen a kis eseményen! Nem lesz a tiéd Bom. Határozottan nem - mondtam mérgesen.
- Sajnálom Zelo, de most tényleg szeretnék egy kis időt az én Yongguk Oppámmal tölteni. Szóval szeretném ha kontrollálnád érzéseid és nem lennél féltékeny. Azt is szeretném, hogy tudd én csak is téged szeretlek olyan szinten - mosolyogtam rá miközben Yongguk mellé álltam.
- Látod? Most nem akar veled foglalkozni! - nyújtottam ki rá a nyelvemet, majd szépen Bom vállára tettem a kezemet, és Zelo pedig fogta és odasétált az ágyához csalódottan, és lefeküdt. Fülébe dugta a fülhallgatóját majd elindította a telefonján a zenét. Oldalra fordult, magára húzta a takarót, és szép lassan elszundított.
***
Ami után Zelo szépen elaludt rajta kívül mindenki összegyűlt a háznak a halljában. Szépen elhelyezkedtünk és elkezdtünk arról beszélni, hogy ki csinál mit, de nem igazán jutottunk dűlőre az óta sem.
- Van, akinek kaját kellene csinálnia, van, akinek pedig az állatokat kéne gondoznia. Sőt még fát gyűjteni is el kellene menni... - sóhajtott Jiyeon.
- Ki tud itt főzni egyáltalán? - vakargatta a tarkóját Himchan.
- Én tudok! - veregettem meg a mellkasomat. - Ki szeretne velem főzni? Mondjuk... - néztem oldalra - te Bom! - húztam magamhoz. - Kész, a kajacsinálás kilőve, ha akar, akkor valaki még jöhet segíteni. Lehetőleg Jiyeon legyen az.
- Én valamit Daehyunnal fogok csinálni, szóval mondj le erről az opcióról. Szerintem keltsétek fel Zelot és menjen oda ő.
- De az NEM jó! - mondtam mérgesen. - Akkor nem tölthetünk együtt egy kis időt sem - álltam fel hirtelen, majd elkezdtem őt húzni a konyha felé. Néha-néha hátra pillantottam és észrevételeztem, hogy a többiek, csak néztek rám mintha valami idegen lennék itt.
Körülbelül tíz perc múlva viszont a JiHyun páros hirtelen megjelent mögöttünk. Jiyeon egy köhintéssel hívta fel magára a figyelmünket. Hátrafordultunk mindketten, majd rámutatott Daehyun lábára. Mi a fenét csinálhatott már ez a szerencse csomag? Alig telt el valamennyi idő, és már vissza is jöttek? Rápillantottam Daehyun lábára majd láttam, hogy fel van húzva a térdéig a nadrágja, amit fogalmam sincs, hogy hogyan csinált, de nem is ez a lényeg. Láttam, hogy van rajta egy hatalmas seb.
- Hallani akarom én, hogy mi a fene történt? - sóhajtottam. - Avassatok csak be.
- Hát eldöntöttük, hogy elmegyünk fát keresni, viszont szegénykémnek a lábára esett egy jó nagydarab fa ezért azt gondoltuk, hogy megkérünk téged, hogy gyere velem te - mosolygott Jiyeon.
- És te ebbe belementél? - néztem szúrós szemmel a sérültre. Mire ő csak bólintott egyet. - De én nem akarok veled lenni! Nem töltöttünk az elmúlt időben egymással sok napot? Nem hiszem, hogy itt is az én társaságomat akarnád élvezni.
- Akkor még is mit akarsz mit tegyek?! Vigyem el az én drágámat magammal miközben sérült a lába? Én sem akarok veled lenni!
- Hát akkor megyünk Bommal - mondtam, majd megint megragadtam a kezét, és magam után húztam.
Ez után hallottam, hogy Jiyeon utánam kiabál valamit, de mivel nem érdekelt, hogy mi is volt az nem akartam kivenni, hogy mégis mit. Ezután vissza kellett baktatnunk a indulópontunkhoz ugyan is Bom hisztizett azért, mert Ő tuti nem bírja ki kaja nélkül ezt a folyamatot.
***
Miután mentünk körülbelül öt percen keresztül folyamatosan felfelé egy kicsit kifulladtunk és megálltunk pihenni. Láttam Bom-on, hogy nem igazán bírja. Fel is ajánlottam neki, hogy viszem a hátamon, de rögtön visszautasította, pedig én csak kedves akartam lenni. Ez olyan szomorú! Eltelt pár perc ismét. Már nagyon mehetnékem volt, hogy őszinte legyek egy kicsit hideg volt, ahogy egyre feljebb jutottunk.
- Jössz? - nyújtottam felé a kezem.
- P-persze - tette bele pici mancsait kissé félve.
- Mitől ijedtél meg hirtelen? Veled van egy erős férfi! Ha jön egy medve majd tánc párbajra hívom és leverem, vagy esetleg rap versenyben is kiállok ellene... - próbáltam megnevettetni, szerintem elég rosszul.
- Aranyos vagy - kuncogott. - Most már megnyugodtam, azt hiszem...
Ah! Király vagyok! Hát most mit lehetne várni tőlem, a tökéletes Bang Yongguk-tól? Na jó, befejeztem. Nem leszek egoista. Kézen fogva - ma már sokadjára - megindultunk felfelé. Igazából minden harmadik percben meg-megálltunk, de nem bántam. Mivel gyönyörű volt ez az egész. Ahogyan a nap sugarai átsütöttek a fák ágai között, minden olyan jó volt. Régen láthattam már ilyesmit, és olyan nosztalgikus volt.
Végre elértünk egy olyan helyre ahol sok fát találhattunk. Olyan élvezetes lesz innen visszamenni, hogy így belegondolok. Eddig ez meg sem fordult a fejemben. Igazából, hogyha több napig akarunk itt maradni, akkor szerintem nem egy alkalommal fogunk megfordulni itt. Mondjuk nem csak én vagyok meg Bom! Majd jönnek a többiek. Nem fogom megerőltetni az én kis drágaságomnak az ízületeit, amennyit tudok annyit fogok vinni, és neki nem hagyom, hogy több kilókat cipeljen.
Mindketten vittünk valamennyit magunkkal. Eléggé szótlan lett, de végig láttam, ahogyan mellettem sétál, ezért tudtam, hogy nem hagyom el. Igen csak döcögősen ment a lefelé út, pedig végig meredek volt az irány. Sokszor tartottunk szüneteket, mert Bom panaszkodott, hogy fáj a háta a sok súlytól. Pedig ha sietnénk, akkor hamar túleshetne rajta. Jó, nem szólom le a lányok fizikai erő állapotát természetesen, de ez azért egy kicsit fura! Mondjuk rátett az is, hogy a lány egy nagy zsák kaja is volt a hátán. Igazából azt is elvehettem volna tőle, de félt, hogy nem kapja vissza, ezért magán tartotta. A mit tudom én hányadik megállónkban hatalmas éhség tőrt ránk, ezért kicsit hosszabbra fogtuk ezt az egészet. Kutattunk egy olyan hely után ahol békésen étkezhetünk. Bár, ezt mindennek lehet mondani, csak annak nem, de mindegy. Időközben egyébként arra lettem figyelmes, hogy az a tüzelő mennyiség ami Bomnál volt folyamatosan csökkent. Most komolyan eldobálta azt, amit olyan nehezen találtunk?! Na ne már! Mindegy...
Elhelyezkedtünk, Bom pedig azt a keveset, ami a kacsóiban volt a földre helyezte, majd ugyan ezt tette a táskájával is. Majd hallottuk, hogy rezeg mögöttünk valami bokor, amiből hirtelen előbukkant egy malac, és hirtelen felkapta a tatyónkat a szájába.
- Elvitte a... kajánkat! - lett hirtelen vékony a hangja Bomnak.
- Nem... Ez nem akkora baj. Én azon gondolkodom, hogy lehet az, hogy van itt egy baszott házi disznó?! - néztem utána értetlenül.
- Nem szeretnél véletlenül utána futni?!
- Te is gyere! Ha ketten tesszük lesz egy jó, kis izgalmas emlékünk!
- De én elfáradtam - biggyesztette le ajkait.
- Azt akarod, hogy itt hagyjalak? És ha nem találok ide vissza? Akkor hagyod, hogy itt haljak meg egyedül?! Én vagyok a legjobb barátod! Hagynád, hogy ilyen sorsra jussak? Ez szomorú - indultam meg.
- Tudod miközben itt szórakozunk a malac már rég messze jár szóval siessünk, mert éhen halok! - indultam meg utána.
Életünk történetét élhettük, meg amikor elkezdtünk egy kucu után futni, mint két őrült. Nagyon sokáig üldöztünk, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a lány aki ezelőtt végig mellettem futott, hirtelen a földön kötött ki. Hirtelen az, hogy mennyire éhes eszembe sem jutott. Ah el kell gyorsan kapnom azt a hülye disznót! De először le kell ellenőriznem Bomot... Aish! Ajj! Inkább gyorsan hazafutok Bommal, minthogy addig legyen valami baja ameddig távol vagyok.
- Bom - rázogattam - Bom... - továbbra is, folyamatosan, de amikor már sokadjára nem reagált semmit megijedtem. - BOM! Bom... Bom! Miért nem térsz magadhoz? Mi a francot csináljak?! - gyorsan a kezembe kaptam a telefonomat, majd reménykedtem, hogy van térerő. Igen csak gyenge, de volt. Gyorsan felhívtam Jiyeont de nem vette fel. - Mindig felveszed... MOST MIÉRT NEM TE SZUTYOK?
Már majdnem a könnyeim folytak ahogyan láttam, hogy Bom ott fekszik, és nem tudok csinálni semmit annak érdekében, hogy máshogy legyen. Majd hirtelen láttam, ahogyan próbálja kinyitogatni a szemét, és azt hiszem, mondanom sem kell, hogy egy hatalmas kő esett le a szívemről.
- G-gukkie - motyogta erőtlenül.
- Mi... történt veled? - húztam magamhoz.
- Semmi... biztos lement a vérnyomásom...
- Persze... Minden egyes alkalommal amikor Jiyeonnal elmentetek ez történt ugye? Kérlek ne próbálj átverni többé! Több mint egy éve ismerlek, és legjobb barátok vagyunk! Ha másokkal nem vagy őszinte, legalább nekem mond el.... Halálra aggódtam magamat... Annyira féltem, hogy talán lesz valami komolyabb bajod, és nem tudok majd semmit csinálni - mondtam mire lecsordult az arcomon egy könnycsepp amit aztán patakban követett a többi.
- Ne sírj! - próbálta törölgetni őket. - Ha te sírsz én is sírok!
- Gondold csak el... Mi lett volna velem, ha nem kelsz fel? Olyan bűntudatom lenne, hogyha valami miattam történne veled, hogy élni sem tudnék tovább. Mert az a világ ahol te nem vagy... az nem is nevezhető annak! Kérlek mond el, ha valami komolyabb baj van, és vigyázni fogok rád! - fogtam meg törékeny kis kezeit.
- Sajnálom! - kezdte ő is a zokogást majd arcát a nyakamba fúrta.
- Én vagyok az egyetlen, akinek ezt kellene éreznie. Miért nem hagytam, hogy ott maradj? - öleltem magamhoz szorosabban. - Addig kellett volna téged keresnem ameddig csak tudlak... De nem kellett volna, hagynom, hogy megerőltesd magad. Ha Jiyeonnal jöttem volna ide, akkor most házban pihenhetnél, és nem kellene itt lenned, betegen... Bocsáss meg Bom... - simítottam végig a hátán.
- Ne kérj bocsánatot. Minden az én hibám. Ha nem lenne ez a hülye betegség akkor minden tökéletes lenne, de itt van. Yongguk... én... nem sokáig tudok veled maradni - szorított erősebben.
Pár pillanatra odafagytam a földhöz. Teljes szívemből azt akartam, hogy ez csak valami nagyon gonosz álom legyen. De akárhogy is nézzük, ez a rút valóság. Az utolsó mondata folyamatosan visszajátszódott a fejemben. 'Yongguk... én... nem sokáig tudok veled maradni.' Nem akartam hinni a fülemnek. Életemben először imádkoztam azért, hogy ne a valóság legyen... El akartam hinni, hogy ez életem legrosszabb álma, de... az ahogy Bom szorított biztossá tett abban, hogy ez nem az...
- Ezt, még is... hogy... érted?
Előbb azért adtam volna meg mindent, hogy ne ez legyen az, ami jelen pillanatban történik. Most pedig azt, hogy semmi olyat ne mondjuk nekem azaz ember, aki életem egyik legfontosabb embere, ami ketté tépheti a szívemet... De az, ahogyan kapkodott levegőért a nyakamban, ahogyan hallottam a nyugtalan lélegzetét biztosított abban, hogy ennél csak rosszabb lehet...
- Én... én meg fogok halni Yongguk. érted? Meghalok - csuklott el a hangja.
- Mi?! - futott végig a hideg az egész testemen. - Biztosan nem ennyire rossz... Mond, hogy ez csak egy nagyon rossz vicc! Nem... Nem hagyhatsz el olyan könnyen, mint amilyen könnyen megszereztél! Nem! Nem...
- Én is szeretném ha ez csak egy rossz vicc lenne, de sajnos nem az. Már tavaly is úgy volt csak valami új módszert próbáltunk ki, de nem jött be. Az elején még működött, de most már nem használ. Már semmi nem működik.
- Miért nem mondtad el hamarabb?! - kérdeztem talán egy kicsit ingerülten, de ebben a helyzetben ki nem lenne ezzel együtt elkeseredett is? - Mi lett volna, ha véletlenül azért következik be tragédia, amiért én ostoba módon hagyom, hogy futkározz, és cipeld a nehéz fát? Soha sem tudtam volna elfogadni... El kellett volna mondanod... Vagy célozgathattál volna rá! Lehet, hogy nem bíztál bennem annyira, de egyszer sem adtam neked arra okot, hogy ennyire megijessz! - éreztem, ahogy a karjait egyre jobban körülfonja a testemen.
- Sajnálom! Én csak nem akartam, hogy miattam kelljen aggódnod. Meg akartalak óvni ettől a szörnyű tudattól, hogy előbb vagy utóbb elveszítesz engem és semmit nem tehetsz ellene. Mikor nagyon sokáig nem voltam veletek és teljesen eltűntem akkor is a kórházban voltam... De most már tudom, hogy minden reménytelen és csak szeretném veletek tölteni a maradék időm boldogan és nem úgy, hogy szomorúak vagytok...
- Sokkal jobb abban a tudatban élni, hogy beteg vagy és, hogy vigyázni kell rád minthogy egyik pillanatban még boldogan beszélgetünk aztán a másik pillanatban már nem kelsz fel többé... Pontosabban milyen problémád is van?
- Szívbeteg vagyok...
- ... - sóhajtottam. - Induljunk vissza. Mondjuk fa nélkül fogjuk megtenni, mert te fontosabb vagy mint az a hülyeség... - mondtam, majd felkaptam az ölembe, és szépen elindultam lefelé. A fejét a vállamra hajtotta, és erősen kapaszkodott belém. Láttam, hogy éppen szavak szeretnék elhagyni az ajkait, de nem hagyhattam neki, hogy még ennél is erőtlenebb legyen. - Kérlek... maradj csendben ameddig haza nem érünk, rendben? - vetettem rá aggódó pillantást. Reagálásul csak bólintott egyet, majd egyre gyorsabbra vettem a tempómat. Minél hamarabb azt akartam, hogy Jiyeon megoldást találjon erre a problémára. Mivel mindig ő oldotta meg, biztosan most is menni fog neki.
***
Amikor beértem a házba egy olyan szobát kellett keresnem, ahol nem voltak ott a többiek. Mikor már az összes szobát átnéztem szinte egy kicsit elfogyott a remény, ami eddig hatalmas volt bennem. De, amikor megláttam, hogy az utolsó szobából kijönnek Himchanék megnyugodtam.
- Himchan - szólítottam meg, amikor ment volna el mellettünk - nem mehetnénk be a szobátokba pár órára, esetleg egyre?
- De, csak nyugodtan. Töltsetek együtt sok időt! - mosolygott.
- Köszönjük - mondtam, majd kinyitottam az ajtót, és az ágy felé vettem az irányt. Szépen ráhelyeztem Bomot, majd betakargattam, és valami élelemkeresésre indultam. Annyiszor elmondta, hogy éhes, én pedig nem álltam meg, mert sietni akartam. Olyan idióta vagyok, hogy legszívesebben levernék magamnak párat.
Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem Jiyeont, és mellé valami kaját is. Kicsit kérdőn nézett rám, hogy mégis miért rángatom el onnan mikor éppen Daehyunnal romantikázik, de hinni mertem, hogy most van ami merőben fontosabb mint a kettejük kapcsolata. Behúztam a szobába ahol Bom feküdt, majd gyorsan odarohant hozzá, és a két kezét az arcára helyezte.
- Mi történt vele? - nézett rám ismét az előbbi nézésével.
- Összeesett miközben futottunk egy disznó után.
- Komolyan kérdeztem!
- Ez az igazság!
- Miért hagytad, hogy fusson?! Miért hagytad, hogy megerőltesse magát?!
- Talán az én hibám, hogy végig elhallgattátok előlem azt, hogy szívbeteg?!
- Te... tudsz róla? - kapta oda a kezét a szájához. - Nem kellene...
- Mi az, hogy nem kellene?! Ha haldoklott volna ott előttem mégis mi a francot csináltam volna? Hát te teljesen hülye vagy?! Miért nem mondtad el?
- Szerinted egy ilyen fontos dolgot NEKEM kell elmondanom?! Szerinted nem akartam rávenni őt, hogy végre valljon színt előtted? Számtalanszor. De mindig visszautasította, mert félt és nem volt kész rá.
- Nem tudom ezt az egészet kommentálni... - sóhajtottam. - Mit kell ilyenkor csinálni?
- Csak gyógyszereket kell szednie - mondta, majd elkezdett kutakodni Bom zsebeiben. - Ezeket - mutatta meg, majd felültette Bomot, és beadta neki.
- 'Csak...' - folytak le a könnyek az arcomon megint.
- Egyébként előlem is titkolta. Egyszer követtem a kórházban és kihallgattam, amit bent beszéltek és úgy jutott ez az egész tudomásomra.
- Akkor neked sem akarta elmondani... Akkor az enyémen inkább meg sem lepődök - töröltem le a könnyeimet.
- Ne tedd...
- Tényleg meg fog halni? - itt már éreztem, hogy muszáj megkérdeznem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg igaz. Még mindig ott volt az a kis szikra, ami azt sugallta, hogy talán még is csak egy szörnyű vicc.
- Sajnos... igen, már nem sok ideje van hátra. Az állapota folyamatosan csak romlik...- hirtelen az ő arca is teljesen tele volt könnycseppekkel.
- Egyébként nem az lenne most a legjobb ötlet, ha hazamennénk, és nem maradnánk itt még sem egy hétig? Bom egészsége most a legfontosabb! Muszáj elvinnünk holnap kórházba - néztem rá könnyes szemekkel.
- Igazad van... - mondta. - Beszélnünk kell a többiekkel, majd egy kicsit később.
- Minél hamarabb meg kellene tennünk, szóval menjünk - ragadtam meg a kezét, majd realizálódott bennem valami, aminek talán hamarabb kellett volna. - Csak azt mondom, hogy rosszul van, és haza akar menni, jó? - mire bólintott - Maradj itt vele.
A többiek egy kicsit csalódva fogadták ezt az egészet, mert szeretettek volna kikapcsolódni, viszont ők is egyet értettek azzal, hogy Bom most sokkal fontosabb, mint mi. Másnap reggel haza is indultunk, és Bommal pedig a kórházba siettünk abban a szent pillanatban, ahogyan kiszálltunk a többiektől.
Adrienn & Minirigó xX
Áááá ne haljon meg Bom >< ez így nem jó, direkt így gondoltátok? Azért remélem lesz benne valami csavar >_< ezen kívül tetszik :)
VálaszTörlés