Eljött a szeptember, ez másoknak az iskola kezdetét jelentette, viszont nekünk egy nagyon rossz időszakét. Bom augusztus végére annyira legyengült, hogy nem tudott szinte már járni sem önmagától, ezért hát kórházba is került, ahol meg mondták, hogy neki már tényleg nincsen sok hátra. Teljesen ki voltam borulva, amiért nem tudott bemászni a kórházban, időben... Most ezért kell hamarabb meghalnia. A világ olyan igazságtalan! Amikor a többiek megtudták mindannyian lefagytak a meglepődöttségtől, amiért ilyen jól titkolta, vagyis titkoltuk. Zelo teljesen ki van bukva folyamatosan sír, Himchan egyáltalán nem akar hinni ezeknek a híreknek, és reménykedik, hogy ez csak egy nagyon rossz vicc. Jongup pedig folyamatosan a hatalmas pandáját ölelgeti a könnyeivel küszködve. Daehyun pedig velem együtt jár hozzá, és most nem az én kedvemben szeretne járni, hanem a Boméban. Yongguk pedig szinte csak annyira megy haza, hogy aludjon. Youngjae pedig próbál erős maradni, és bennünk tartja a lelket amennyire tudja.
- Jiyeon - tette a vállamra a kezét Dongwoo. - Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje enned is valamit? Folyamatosan eljárkálsz itthonról úgy, hogy nem táplálkozol. Egyáltalán nem figyelsz az egészségedre! Tudom, hogy nehéz most neked, de az, hogy éhezteted magadat, az semmi képen nem megoldás!
- Dongwoo... egyáltalán nincs étvágyam. A legjobb barátnőm haldoklik, fel tudod te ezt fogni? Most is itt beszélgetek veled, amikor már réges-régen a kórházban kellene ülnöm az ágya mellett!
- De ez nem mentség arra, hogy te is kórházba kerülj, vagy esetleg még rosszabb! Legalább kekszet vagy ilyesmit egyél légy szíves, már az is több mint a semmi - sóhajtott.
- Rendben - egyeztem bele. Tudom, hogy Dongwoonak is ugyan olyan nehéz, mert végül is nagyon régóta ismeri ő is Bomot, és szinte végig itt volt velünk az elmúlt év során.
- Köszönöm, hogy végre belementél - húzódott egy kellemes mosoly az arcára. - Akkor keresek neked valamit addig gyorsan készülj el, és mehetsz is - mondta, majd eltűnt az ajtó mögött, én pedig hallgattam rá.
Felöltöztem, meg összeszedtem a cuccaimat, amiket kért tőlem és vártam Dongwoora a kezembe nyomta a kekszet, majd egy puszit nyomott az arcomra, és elindultam. Daehyun mostanában már nem jön fel csak megvár a parkolóban, szóval gyorsan - már amennyire tudtam - lelifteztem. Amint kinyílt előttem az ajtó rohantam is az autóhoz. Beszálltam, és üdvözöltem a barátomat.
- Megjöttem - nyomtam egy puszit az arcára. - Jól aludtál?
- Attól függ manapság mi tartozik a jól aludtál hatásköre alá... - húzta el a száját.
- Akkor te sem? Mondjuk ilyen helyzetben kicsit érdekes lenne, ha nyugodtan tudnánk aludni - húztam félmosolyra a számat, majd Daehyun beindította az autót, és elindultunk a kórház felé. A kezemben még mindig a kekszes zacskót szorongattam, már csak addig kellett volna eljutnom, hogy a tartalmából egyek akármit is...
- Egyet értek. Pedig igazán ránk férne... Szegény Bomnak se lehet valami jó, hogy így lát minket...
- Nyilván neki ez az egész helyzet nem könnyű. Hatalmas fájdalmat élhet át, nem is merem elképzelni, hogy mi lenne velem a helyében... - néztem ki az ablakon. Ez a táj amit nap mint nap látunk olyan undorító, és lehangoló. Egyáltalán nem akarok ebben az irányban közlekedni.
- Ezért kéne legalább nekünk tartani benne a lelket... De ez túlságosan nehéz. Zelo szobájából is lassan akvárium lesz... Yongguknak meg lassan a kórház az otthona. Ez így nem állapot - rázta fejét.
- Végül is meglehet érteni. Először szerelmes és a hőn szeretett szerelme meg fog halni, ezt egészen nehéz feldolgozni. Olyan mintha egy nagyon-nagyon rossz sorozatban lennénk - sóhajtottam.
- De a sorozatok általában jól végződnek nem? - kérdezte félve.
- Sajnos nem minden esetben - folytak össze a könnyeim a szememben, de megtörölgettem őket. - Nem sírhatok már most, még oda sem értem.
- De inkább itt add ki magadból, mint Bom előtt - szorított rá támogatás kép kezemre.
- Nem akarom őt elveszíteni Daehyun - engedtem szabadjára az érzéseimet. - Mi lesz velem nélküle? Sőt mi lesz a többiekkel? Az apukájával, Zeloval, Yongukkal? Szerinted erősek tudnak maradni? És kettőnkkel mi lesz? Kitartunk egymás mellett, ugye? Olyan borzasztó a tudat, hogy akármikor mehetek be a kórházba, és hozzám vághatják, hogy meghalt... - csuklott el a hangom. - Ezt még elképzelni is rossz... - suttogtam.
Daehyun félre állt majd leállította a motort. Kiszállt az autóból és átjött az én oldalamra. Az ajtó kinyílt ő pedig kiszállított a helyemre ült aztán pedig az ölébe húzott és szorosan átölelt.
- Nyugodj meg - simogatta hátamat és fejemet. - Én mindig itt leszek neked, ezt jegyezd meg. Majd mindenkivel együtt átvészeljük ezt az egészet oké? - fogta két keze közé arcomat.
- Remélem, hogy így lesz, ahogy mondod. De nektek ez sokkal nehezebb lesz, mert színpadra kell állnotok. Rendben lesztek?
- Muszáj lesz... - sóhajtott. - Nem hagyhatjuk cserben a rajongókat. De tudom, hogy ők sem fognak minket cserbenhagyni és rengeteg támogatást fognak nekünk nyújtani - mosolygott halványan.
- Tudom, hogy csodálatosak a fanjaitok. Azóta tudom, amióta ismerem őket, bár volt pár, akikkel nem volt a legjobb élményem, de ettől függetlenül igazad van - bólogattam helyeslően.
- Megnyugodtál?
- Úgy ahogy - mosolyogtam. - Ez neked köszönhető, szeretlek.
- Akkor jó. Én is szeretlek - mondta majd megpuszilta a homlokom. Még egy picit így ültünk majd Daehyun visszaült a kormány elé és folytattuk az utunkat.
Az út többi részén már nem beszéltünk, mert ha megtettük volna úgyis sírás lett volna a vége, ahogyan ismerem magam. Úgy sem volt olyan sok idő körülbelül öt perc. Amikor odaérkeztünk kiszálltunk, összekulcsoltuk a kezünket majd elindultunk. Nem kellett sokat menni ahhoz, hogy Bom kórtermébe érjünk, de amikor odaértünk láttuk, hogy éppen Zeloval folytat eszmecserét, szóval nem zavartuk őket inkább leültünk a terem előtti sárga lehangoló kórházi székekre. Pár perc elteltével siető lépteket hallottunk magunk mellett, odatekintettünk és láttuk, hogy jön a mi elveszett kis bárányunk.
- Itt...vagyok... - lihegett Yongguk.
- Mi tartott ennyi ideig? - néztem rá összeszűkített szemekkel.
- Elaludtam ezért később tudtam fürdeni, menni, plusz még ettem is - vakargatta meg a tarkóját.
- Az a lényeg, hogy itt vagy - mondtam.
- Egyébként miért itt ültük? - döntötte oldalra a fejét.
- Mert Zelo van bent - vágta rá Dae.
- Most ez komoly? Ne idegesítsetek már - rontott be a szobába. - Szia drágám - sétált oda Bomhoz. - Ugye nem zavarok? Tudom, hogy nem szóval... Zelo ne nézz rám ilyen csúnyán.
- De megzavartad a beszélgetésünket! - mondta szomorúan.
- Nem érdekel - jött a válasz egyöntetűen.
- Mióta vagyok én a te drágád? - kuncogott Bom már amennyire tudott...
- Amióta világ a világ - mosolygott. - Egyébként amióta te lettél a legdrágább kincsem, amit meg akarok óvni - simított végig az arcán.
- Hát nem aranyos? - kérdezte a többiektől Bom.
- Zelo te ezeket, hogy bírod? - érdeklődött haverjától Dae.
- Úgy ahogyan te amikor Jiyeonnal csinálnak ilyeneket - vágott csalódott fejet.
- De vele nem teszik ezt ilyen intenzíven - tette szívére a kezét Daehyun ezzel jelezve megkönnyebbültségét.
- Vagy csak te nem tudsz erről - fordult hátra Yongguk és huncut fejet vágott.
- Hé! - csaptam a hátára gyengéden. - Miért vádolsz meg ilyenekkel?
- Ki vádol? Ez csak egy feltételezés - javított ki.
- Hiányozni fogtok - suttogta Bom.
- Ne mond ilyet ettől összeszorul a szívem - mondtam szomorúan. - Nem akarlak elveszíteni Bom...
Mindannyian köré álltunk és körbeöleltük. Olyan nehéz volt elhinni mindannyinknak, hogy ez a lány itt előttünk már nem sokáig lehet az élők között.
- Nélküled biztosan nem lesz teljes az életem - mondta könnyeivel küszködve Yongguk. - Hogyan fogok egyáltalán az én kis pandamániásom nélkül élni? - fogta meg a kezét.
Zelo nem tudott szólni, csak némán állt és figyelte az összes mozzanatunkat. Le lehetett olvasni az arcáról minden gondolatát, már csak arra vártunk, hogy végre hangosan is kimondja, de nem hittünk abban, hogy megteszi.
- Hát úgy ahogy előtte - bökte meg óvatosan Yongguk oldalát amitől az összerezzent. - És aztán nehogy nekem teljesen kikészüljetek! Hát mit fogok én odafentről gondolni? Egy vidám sorozatot akarok majd nézni nem valami ócska drámát...
- De én el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet nélküled az élet - mondtam - nekem mit tanácsolsz?
- Támaszkodj Daehyun Oppára! És majd ha lesznek kicsi JiHyunok akkor majd mindegyikbe küldök magamból valamit... De hogyha rosszak lesztek és mindig csak sírni fogtok, akkor a rossz tulajdonságaimat küldöm. Szerintem nem szeretnél egy Daehyunnál is egoistább gyereket - nézett rám fenyegetően. - Hogyha pedig eltaszítod magadtól Daehyunt, akkor nem, hogy jó tulajdonságot, de még rosszat se kapsz! - nyújtotta ki a nyelvét.
- Nekünk... lesz gyerekünk? - néztem Daehyunra.
- Hallod nem? - mutatott Bomra. - Most már muszáj. Én nem akarom, hogy kísértsen Bom. Hidd el néha elég félelmetes tud lenni - borzongott meg.
- Semmi sem muszáj csak meghalni - kommentálta Yongguk.
- Oppa! - szólt rá Bom. - Ez esetben nekik nem csak meghalni muszáj!
- De az én terveimben nincs az, hogy lesz gyerekem - hajtottam le a fejemet.
- Jiyeon most már van! Kész nem fogadok el apellátumot! Nektek lesz gyereketek és kész! Vagy szeretnétek, hogy dobjam az eredeti utolsó kívánságom és ez legyen az?
- Nem kell - utasítottam vissza az ajánlatot.
- Akkor jó. Biztosan aranyos kis gyerekeitek lesznek - vigyorgott önelégülten. - Viszont az remélem, hogy apa nem szándékozik egy újabb gyereket csinálni Hyorimmel - borzadt el a gondolatra.
- Zelo veled mi van? - nézett rá Yongguk. - Olyan csendben vagy...
- ... - pillantott ránk, de nem szólt semmit.
- Más reakció? - vontam fel a szemöldököm.
- Nincs - szólalt meg.
- Junhong! - "kiáltott" fel mérgesen Bom. - Szerinted én így szeretnék rád emlékezni?! - fújta fel az arcát.
- Én sem így akarok rád - mosolygott. - Az, ahogyan itt fekszel egyáltalán nem szép emlék.
- Sajnálom Zelo, de én nem tehetek róla! Nem véletlen, hogy nem jöttem be hamarabb a kórházba, de ha gondolod távozni is lehet és akkor nem kell rám így emlékezni!
- Túl sok a dráma - szólt közbe Yongguk.
- Nem tudjuk - mondtam. - Nem találkoztunk vele.
- Figyeljetek - sóhajtott. - Hogyha elmegyek össze kell tartanotok világos? - mutatott ránk.
- Összefogunk - mondtuk egyszerre. - Megígérjük.
- Akkor jó. És szeretném ha tudnátok, hogy fentről is figyelni foglak ám titeket! Mondjátok meg Channiéknak, hogy nagyon szeretem őket. Titeket is nagyon szeretlek. Gyertek ide - mondta el újra a szokásos monológját miközben ölelésre tárta karjait. Napok óta ez megy azzal a különbséggel, hogy van, mikor más emberek hiányoznak, vagy mindenki itt van. Ide jövünk ő elmondja a búcsú beszédet, mert, hogy sosem tudhatja mikor jön el az idő és nem szeretne búcsú nélkül elmenni...
- Nagyon szeretünk téged és soha sem felejtünk el - mondtuk ismét egyszerre.
- Ha meg is tennétek, gondoskodnék róla, hogy újra eszetekbe jussak - kacsintott.
- Felejthetetlen vagy, szóval nem lesz szükségünk erre - mosolyogtam.
- Tudod Bom rengeteg jót tettél velünk is és a rajongókkal - mosolygott Daehyun. - Sosem felejtem el a pillanatot, amikor lehúztad Yongguk hyung nadrágját a reptéren - emlékezett vissza az ominózus esetre miközben a plafont nézte.
- Nagyon örülök, hogy te vagy az a lány, akibe beleszerethettem - mosolygott Zelo majd odalépett hozzá és megcsókolta - szeretlek.
- Végre megszólaltál - nyugtázta egy mosollyal tettét Bom.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy elmenjünk - néztem a többiekre, majd kézen ragadtam annyijukat, amennyijüket csak tudtam, és kisétáltunk az ajtón.
*Bom POV*
Miután mindenki kiment a szobából és Jiyeon felhívta apát arra vártam, hogy megjelenjen. Egyre rosszabbul érzem magam, de ezt nem mondhatom el nekik. Egyszerűen tudom, hogy már nem húzhatom sokáig… De ha ezt elmondom nekik kibuknak. Már csak Zelo látványa is felemészt… egész idő alatt alig szólt két szót. Fáj, hogy ennyire szétesett méghozzá miattam. Vajon tényleg be tudom tartani, amiket mondok? Tudom majd őket figyelni fentről és segíteni nekik? El tudom küldeni néhány részem a kis JiHyunokkal? Tényleg meg szeretném tenni. Vajon sikerül Zelonak a közvetlen orra elé keríteni egy normális lányt? Persze olyat, aki nem szebb nálam. Szeretném ha Zelo senki iránt nem táplálna ilyen fajta szerelme, mint irántam. Legyen szerelmes, de ne úgy, ahogy velem volt. Vajon milyen gyerekeink lettek volna? Biztosan tehetséges és aranyos gyerekek… Ajj Zelo… ugye nem fogsz teljesen beleroskadni? Nagy köhögések közepette voltam épp, amikor a B.A.P három hiányzó tagja lépett körünkbe. Velük is elbeszélgettem egy kicsit majd, hogy még talán utoljára együtt legyen a csapat behívtam a többieket is. Próbáltunk úgymond jól szórakozni, de semmi nem volt az igazi. A nevetésekbe rengeteg keserűség lakozott… Fájt, hogy így kell érezniük magukat miattam… Mikor apa megérkezett a többiek kimentek én pedig vele maradtam. Persze előtte mindenkit jól megölelgettem és elmondtam nekik vagy 100x, hogy „szeretlek”.
- Hogy érzed magad? – ült le az ágyam mellé majd keze közé fogta az enyémet.
- Elég gyatrán. Úgy érzem nemsokára elfogy a homok, ami lepereghet – nevettem fel keserűen, de aztán köhögésbe fulladtam.
- Ne mondj ilyeneket! Édesanyád is mondta és igaza lett. Nem akarom, hogy neked is igazad legyen! Biztos nem akarod a műtétet? Még megmenthetnek! – erősködött ismét apa.
- Apa nem! Nem szeretnék más szívével élni… Tudod jól – suttogtam.
- Rendben nem hozom fel többé – sóhajtott. – Nagyon hiányozni fogsz!
- Tudom apu… te is nekem. Aztán vigyázz magadra ne legyél teljesen Hyorim terhére.
Még tegnap bejött hozzám Hyorim és elbeszélgettünk… Megkértem, hogy semmi esetre se hagyja el apát ha tényleg szereti hanem támogassa akármennyire is kel ki önmagából. Azt mondta tényleg szereti apát és nem kell aggódnom. Tudja, hogy mennyire nehéz lesz neki és megérti. Pszichológus, amit eddig nem is tudtam. Talán ez még jól is fog jönni apának. Gondoltam rá, hogy megemlítem Zelonak, de akkor biztos kitérne a hitéből…
- Rendben – bólintott. – Megteszek minden tőlem telhetőt.
- Ez a beszéd – mosolyogtam. Még egy kicsit elbeszélgettünk a régi dolgokról. Apa mesélt egy csomó mindent arról, ahogy találkozott anyával, ahogy felnőttem, mikor először megszólaltam. Miután kiment akaratlanul is elkezdtek potyogni a könnyeim. Szegény apa… mindenki itt hagyta. Anya és most még én is. Nem lehetnek unokái és semmi ilyesmi. Bocsánat apa, sajnálom! – gondoltam miközben könnyeim törölgettem. Egy nővér bejött, hogy kicserélje az infúzióm és nyugtázta, hogy elég ramaty állapotban vagyok. Na ne mondod? Én is észrevettem… Megkértem, hogy küldje be Zelot mert beszélni szeretnék vele. Miközben ő ezt a kérésem teljesítette elővettem a párnám alól a Zelonak szánt videót és a takaróm alá rejtettem. Úgy érzem oda kell neki adnom most. Az ajtó óvatosan kinyílt és belépett rajta Ő. Szemei – mint mostanában mindig… -, kisírtak voltak és óriási karikák feküdtek alatta. Szinte mindenki így jött be mostanság hozzám… Zelonak viszont különösen meggyötört arca volt. Látványára összeszorult a szívem.
- Itt vagyok – mondta.
- Ne legyél ilyen - szomorkodtam miközben nyújtottam felé a kezem, hogy jöjjön és fogja meg.
- Milyen ne legyek? - jött közel hozzám és teljesítette akaratom.
- Ilyen morcos és szótlan. Nem szeretem, hogy ilyen vagy. Inkább vidíts fel - mosolyogtam közben pedig hajába túrtam. Olyan puha... már nem sokáig érezhetem...
- Nem tudlak felvidítani úgy, ha magamat sem tudom sajnos - mosolyodott el. - Igen épp ez a baj, ez a tudat, hogy el foglak veszíteni, fáj..
- Tudom... nekem is nagyon rossz... Miattam itt mindenki teljesen depresszióba esett és pont úgy néz ki, mint te. Az élettel teli, energikus B.A.P eltűnt. Itt egyedül nekem kéne így kéneznem - kezdtem el könnyezni.
- Vissza fog térni, csak idő kell hozzá. Miért csak neked? Miért kellene mindent egyedül elviselned?! Ha áttudnám venni a betegségedet, hidd el megtenném, de az élet ilyen szar és nem tudok tenni semmit! Ölbe tett kézzel kell végig néznem azt, ahogyan meghalsz... Miért ilyen az élet? - mosolyodott el halványan - Túlságosan igazságtalan.
- Choi Junhong! A te életed sokkal, de fontosabb, mint az enyém, úgyhogy ilyenekre még csak ne is gondolj - csóváltam a fejem. Egy ideig csak csendben ültünk majd megszólaltam. - Még sose táncoltál nekem aranyosan... Mindig csak a műsorokban láttam. Tudom, hogy ebben a helyzetben ez abszurd kérés és semmi kedved hozzá, de táncolsz nekem? Annak nagyon örülnék - mosolyogtam.
- Mit szeretnél látni? - kérdezte. - De nekem a te életed fontosabb, mint az enyém...
- De a világnak nem - mondtam. - A Crash-t és a Stop It-et az olyan aranyos - kuncogtam. Zelo felállt majd elindította telefonján a zenét. Nagyon cuki volt, ahogy táncolta és énekelte a dalok összes részét. Én örömtől csillogó tekintettel figyeltem. Tényleg nagyon édes volt. Miközben táncolt mosolygott és próbált olyan lenni, mint egy fellépésen, de a szomorúság rengeteg jelét fel lehetett fedezni az arcán. Idő közben megindultak a könnyeim… Észre vettem, hogy Zelo is sír annak ellenére, hogy mosolyog. Persze nem olyan igazi sírás volt csak egy-két könnycsepp hagyta el könnycsatornáját. A táncot nem hagyta abba, biztos azt hiszi nem vettem észre. Az előadás végén még egy gwiyomit is kaptam tőle, amin csak nevettem.
- Feküdj be mellém - kértem miután befejezte. Még így utoljára szerettem volna összebújni vele és érezni, hogy tényleg az enyém. Ahogy ver a szíve, ahogy levegőt vesz és mindent.
- Rendben - mondta, majd befeküdt mellém, karját bedugta a fejem alá és magához húzott. - Szeretlek!
- Én is szeretlek – mondtam miközben felé fordultam. - Nagyon aranyos voltál - simítottam végig arcán. - Köszönöm - suttogtam és gyengéden megcsókoltam.
- Örülök, hogy örömöt szerezhettem neked.
- Már értem miért vannak ezekért oda a fanok annyira. Videón is eszméletlen aranyos, de így - vigyorogtam.
- Legalább végre eljutottam addig, hogy mertem előtted táncolni. Köszönöm, hogy ezt mondod egyébként. Bár meg tudnám állítani az időt, és örökre így tudnék veled maradni...
- Az nagyon jó lenne... de sajnos lehetetlen – sóhajtottam – Nagyon szeretlek Junhong – mondtam majd ajkaim az ajkaira tapasztottam. Miután kis akciónkat befejeztük mellkasára hajtottam a fejem. Jó érzés volt hallani, ahogy ver a szíve. Remélem nagyon sokáig fog ez még így működni. - Mesélj valamit – kértem. Szerettem volna az ő hangját hallani így utolsó perceimbe.
- Olyan jó lenne, ha egészséges lennél. - simogatta meg az arcomat. - Nem lenne jó összeházasodni? – Ó dehogynem… ha tudnád mennyit gondoltam már rá… - Eltervezni együtt a jövőnket? Képzeld el ahogyan a lányunk és a fiunk együtt felnő, természetesen a fiú lenne az idősebb – mondta, amin kicsit felkuncogtam. Igen a mi gyermekeink. Milyen csodálatos is lenne. - Ahogy játszanak együtt azt olyan jó elképzelni... – folytatta. Mellkasom egyre jobban szorított. Mindenem elzsibbadt. Nem éreztem a végtagjaim csak a fojtogató érzést a mellkasomban. A kazettát a „szerelmemnek” felirattal óvatosan Zelo kezébe csúsztattam. Meglepődött éreztem rajta, de nem hagyta abba a mesélést. Az ő szíve egyre hevesebben vert. Évekig el tudnám hallgatni, ahogy beszél és ver a szíve. Oldalamat cirógatta puha kezeivel. - Vagy amikor már nagyok és a lányunknak barátja lesz és a testvére pedig elveri a fiút, hogy hagyja békén a kishúgát... – Igen… a fiúnk biztosan megvédené a kishúgát. Mindig összetartanának – gondoltam, miközben a világ egyre jobban sötétedett körülöttem. Hirtelen egy fénycsóva jelent meg. Anya? – kérdeztem, ő pedig a kezét nyújtotta. Többé már nem éreztem semmit, de még hallottam Zelo utolsó szavait. - Én ilyen életet szerettem volna veled, de a betegséged nem így akarja - folyt végig egy könnycsepp az arcán és az enyémen is.
*Jiyeon POV*
Kint ültünk a többiekkel és vártunk arra, hogy Zelo kijöjjön, de nem jött. Eléggé gyanús volt az, hogy eddig folyamatosan hallottuk, hogy beszélgetnek, viszont már egy ideje csak zokogás hangját lehet hallani. Felálltam, majd a többiek is, de úgy gondoltam, hogy bemegyek egyedül.
- Miért nem maradtok kint? Majd kijövök és elmondom nektek a fejleményeket - mondtam, majd beléptem az ajtón.
A jelenet a következő volt: Zelo folyamatosan rázogatta Bom testét, és suttogta neki, hogy kelljen fel, de a lány teste csak mozgott, mint a zselé, de nem szólt vissza semmit.
- Mi-Mi történt Zelo?! - kérdeztem idegesen.
- N-n-nem lélegzik... Nem dobog a szíve... Nincs pulzusa... - nézett rám majd elengedte a lányt, és felém közeledett majd megragadta a vállamat. - Meghalt... Érted?
- Miről beszélsz?! Ez képtelenség... ez nem történhetett meg - léptem oda Bomhoz és megállapítottam, hogy tényleg igazat mondott. Hirtelen Zelo mögém jött, és magához szorított én pedig megfordultam, és viszonoztam az ölelését. Tudtam, hogy most neki a legnehezebb... Kinyílt az ajtó, majd a többiek léptek be rajta.
- Hé Zelo mit csinálsz Jiyeonnal?! - kérdezte Dae. - Miért nem Bommal vagy? - majd megtekintette, hogy a teste szinte tartás nélkül van ott az ágyon... - Miért nem szóltok egy orvosnak?! Hülyék vagytok? - kérdezte, majd kiszaladt a folyosóra.
Pár perc múlva jött az orvos, és tényleg megállapította.
- Ma, 2015. 09. 17-én Kim Bom életét vesztette 14:53-kor. Őszinte részvétem önöknek - fordult felénk. - Ha hamarabb szóltak volna talán meglehetett volna menteni...
'Talán...meg...lehetett...volna...menteni....' visszhangzott ez a mondat a fejemben... Lehetetlen. 'Kim Bom életét vesztette...' Nem lehet....
De furcsa, hogy ide is elérkeztünk... Milyen gonoszak vagyunk Adriennel :( És sajnos még milyen gonoszak leszünk :\ Remélem minden kedves olvasónál elértük a kívánt hatást :$ Nálam rengetegszer megtörtént a sírás, mialatt ezeket az utolsó részeket írtuk... Ugyanis sajnos már nemsokára vég a blognak :( Előre is köszönöm mindenkinek, aki végig velünk volt ^^
Adrienn & Minirigó xX
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése